Már maga a cím is banális, hiszen az anyaság és az önzőség fogalma nem is szerepelhetne egy mondatban. Mindenki tudja, aki még csak most készül rá és az is, aki már benne van, hogy az anyaság olykor kőkemény lemondással és önfeláldozással jár. Tudjuk ezt már akkor, amikor belevágunk és mégis ez életünk legszebb és legnagyobb kalandja.  Gyermeket szülni, nevelni és mindent feláldozni érte. 

Vagy legalábbis sok mindent. 

Éppen ezért nem értem sokszor, ha azt látom, hogy mi anyák nem merünk már a gyermekeink mellett magunkra is gondolni. 

Az anyává válás mindent megváltoztat egy nő életében. Többek között a testünket, a gondolatainkat, a ruhatárunkat, az önmagunkról alkotott képünket, a kacsoltainkat, a vágyainkat és az időhöz való viszonyunkat is. Némelyik ezek közül talán felszínes pontnak tűnik, de szerintem nagyon is fontosak.

Mióta gyermekeim születtek, azóta tudom csak igazán, hogy milyen elfogadni a tökéletlenül tökéletlen testemet, milyen lemondani számomra fontos dolgokról, milyen más igényeit a legelső helyre venni a teendők listáján és milyen, amikor az idővel folyamatosan zsonglőrködni kell, hogy minden beleférjen. 

Mindez nem nehéz, hiszen egy szóban meg lehet magyarázni, hogy miért teszünk meg mindent úgy, hogy közben nem vagyunk különösen szentek, de mártírok sem. Szeretünk. Az anyai szeretet mindenre képes és mindent felülír bennünk.

Ezért gondolom, megérdemeljük, hogy a gyermekeink mellett önmagunkat is szeressük. Magunkra is fordítsunk időt. Nem csak azért, mert megérdemeljük, hiszen jó anyák, feleségek és még inkább jó nők vagyunk, hanem, azért is, hiszen mindenkinek szüksége van rá, hogy néha  magát is fontosnak tartsa. Ez pedig nem önzőség, hanem alapvető emberi igény. Anyaként pedig ennek különösen nagy fontossága van szerintem.

A gyermekeink születése előtt volt egy életünk egy identitásunk, ami nem lett csak úgy a múlté, amikor karunkba vettük az újszülött gyermekünket. Szerettünk moziba járni, futni, kettesben vacsorázni, csinosan öltözködni, elkészíteni a hajunkat, sminkelni egy fél órán át, leülni olvasni pár oldalt csendben, megenni egy tábla csokit teljesen egyedül. Szerettük ezeket, mert kikapcsoltak és örömmel töltöttek el bennünket. Miért kellene mindent félre dobnunk és megfelejtkeznünk ezekről a számunkra fontos dolgokról csak azért, mert anyukák lettünk?

Az életünk 360 fokos fordulatot vett ez igaz. Semmi sem a régi. Örülünk, ha a hajunkat ki tudjuk rendesen mosni, nemhogy még hajvasalással vagy bonyolult frizurákkal töltsük az időt. És ez valahol azt mondom rendben is van így, természetes velejárója az anyaságnak, hogy törekszünk az egyszerűbb, gyorsabb, praktikusabb dolgokra. De miért ne sminkelhetnénk ki magunkat otthon egy átlagos hétköznapon csak azért mert éppen az esik jól? Miért is ne dőlnénk le egy órára olyan bohóságokkal tölteni az időt, mint a YouTube-on szörfözés. Időpazarlásnak tűnő dolgok, hiszen mennyi mosatlant eltűntethetnénk a "lébecolás" helyett! Pedig az a nagy igazság, hogy szükség van ezekre a haszontalannak tűnő dolgokra!

Fáradtak vagyunk, nincs időnk a háztartásra, a kapcsolatunkra, így sokszor megesik, hogy magunkat az utolsó helyre soroljuk. "Majd ha kiteregettem leülök!", "Majd, ha lefeküdtek elolvasom ezt a cikket!" Aztán nem tesszük. Természetesen mindenre jó lenne időt szakítani, de valljuk be ez lehetetlen addig, amíg meg nem valósítják a való életben is a Harry Potter-ben látott idővisszaforgató szerkezetet. Úgy gondolom az anyák azonnal felvásárolnák az összeset és készlethiány állna be.

De az időn túl még van egy másik tényező is, ami meggátolja, hogy olykor-olykor időt szakítsunk önmagunkra. Dolgozik bennünk a lelkiismeret-furdalás. Már a puszta gondolattól is bűntudatot érzünk, ha megfordul a fejünkben, hogy "lelépünk" pár órára a gyerkőc mellől vásárolni, miközben más vigyáz rá. Rosszul érezzük magunkat, ha leülünk olvasni, mikor szalad a ház. Csapnivaló anyák vagyunk, ha a tűzhely mellett eltöltött idő helyett pizzát rendelünk és egyenesen önző anyák vagyunk, ha veszünk egy forró fürdőt és olvasgatunk, míg a gyerekünk elfoglalja magát.

Gyakran megkérdezem a lányokat, hogy nem bánják, ha elmegyek fürdeni, vagy megcsinálom a hajamat, míg ők mesét néznek vagy játszanak? Képzeljétek, az esetek java részében nem azt szokták válaszolni, hogy ne menjek sehová, hanem azt, hogy: Nem bánom Anya, és még hozzáteszik: Szépen viselkedtél!, hiszen beszélgettünk már arról, hogy Anya is megérdemli a kikapcsolódást. 

Úgy gondolom, hogy a gyermekünk nem várja el tőlünk, hogy többé már semmi olyannal ne foglalkozzunk, ami jól esik vagy, amitől jól érezzük magunkat. Szerintem nekik egy kiegyensúlyozott, kipihent és boldog anyára van szükségük. Ezt pedig az önmagunkra fordított percekkel érhetjük el, amit lecsípünk egy hétköznapon, vagy apa közreműködésével valósítunk meg.

Az anyaság nem mindig egyszerű. Sok a megoldandó kihívás és előfordul hogy elfáradunk, lemerülünk. Ha néha úgy is tűnik, hogy csak a gyerekekkel játszunk, kicserélünk egy-két pelenkát és vezetjük a háztartást ez korántsem egy könnyű feladat! Mindent kézben tartani, kreatívan, nyugodtan vagy éppen humorral megoldani, szerető anyukának lenni, szigorú anyukának lenni, következetesnek lenni, mindent észben tartani, egész nap talpon lenni, aktívnak lenni, bevásárolni, főzni, mosni takarítani nem bejegyzett állás, de bőven felér azzal. Megérdemeljük, hogy néha-néha kapjunk egy kis pihenőt vagy pár óra szabadságot. 

Attól senki sem lesz rossz, elhanyagoló vagy neadjisten lusta, nemtörődöm vagy önző szülő, mert élvezi a kikapcsolódást és a nyugodtan töltött pillanatokat. Azokat, amelyeket a gyermekeink előtt szinte bármikor megtehettünk rossz érzések nélkül.

Szóval kedves Anyatársam ott a képernyő másik oldalán, ha eddig haboztál feltenni egy arcmaszkot vagy belelapozni egy magazinba, amikor a gyermeked játszik, ne hezitálj tovább és ne érezd magad bűnösnek, ha megteszed, csak élvezd azokat a pillanatokat, amelyeket magadnak szentelsz!

Ha tetszett, amit olvastál, akkor kövess Instagram-on ITT vagy Facebookon ITT ! 

Hogy erre számítottunk-e amikor elképzeltük az életünket gyermekekkel együtt, családként? Dehogy! Mikor még csak párként ábrándoztunk, idilli képeket láttunk magunk előtt, nagy egyetértést, demokratikus, mindig kiegyensúlyozott nevelést és olyan közös élményeket, amelyek közelebb hoznak bennünket egymáshoz, amelyek megszilárdítják a családunk kicsiny várát, amit mi szorgosan és kitartóan építgetünk.

Arról senki sem mesélt ezelőtt és nem is számítottunk rá, hogy minden alkalommal egy cirkusz lesz elindulni azokra a bizonyos meghitt pillanatokat és felnőttkorig szép emlékeket jelentő eseményekre, hogy néha majd egymás mellé zuhanunk a kanapéra miközben fogalmunk sincs hogyan fogjuk túlélni a másnapot, hogy néha egymásnak ellentmondva fogunk gyermeket nevelni és totálisan nem a demokratikus alapelveket figyelembe véve, hanem azt tekintve, hogy felhúzza-e végre a kölyök a cipőjét a százhuszadik könyörgés és érvelés után, ha megfenyegetjük, hogy egy hétig nem bicózhat vagy sem, és arra végképp nem számítottunk, hogy olyan nagyokat fogunk kortyolni egy-egy szülői szabadnapunkon a szabadság édes ízéből, hogy attól, kedvünk támadna egy kicsit haza sem menni, miközben meg folyton ők járnak a fejünkben és fél percenként kérdezgetjük egymástól, hogy vajon mit csinálnak most a csemetéink, míg mi a szökésünket tervezzük?

A szülőség tiszta dili, bolondokháza, édes mámor, földöntúli boldogság és egy olykor nagyon hangos és drámai színi előadás.

Nálatok is? Nálunk igen!

Nemrég amikor a vonattal utaztam haza, mellettem egy régi, játszótérről ismerős apuka foglalt helyet. Mivel korábban megvolt közöttünk az egyetértő bólintással kísért kapcsolat, amikor találkoztunk a játszón, ezért szóba elegyedtünk és tudjátok mi volt az első mondata hozzám? 

A te lányaid is meg vannak huzatva az ovikezdés óta?

És nem, nem azon kezdtem el egyetértően mosolyogni, hogy az oviról kezdünk el beszélni  - hiszen mi másról tudna két kisgyermekes szülő - vagy arról, hogy néha tényleg vannak napok, amikor úgy érzem, véletlenül két kis ördögfiókát hoztam haza magammal az oviból, hanem az a sokadszorra tett felismerés csalt mosolyt az arcomra, hogy milyen éredekes, hiszen hónapok óta nem találkoztam ezzel az apukával és mégis egy olyan egyetemes kérdést szegezett nekem, ami szinte minden szülő fejében megfordul nap, mint nap!

És így van ez! 

Nem a kérdésen van a hagsúly, hanem azon, hogy mindannyian feltesszük szülöi létünk során legalább egyszer...,de hajlok arra, hogy inkább többször ezeket a kérdéseket. 

Mit csinálok rosszul?

Miért nem fogad szót?

Miért nem alszik már el?

Miért szemtelenkedik?

Már megint miért talál ki mindenféle kifogást?

Miért kell egy nadrágból ekkora ügyet csinálni?

De hát a másik is rózsaszín volt, az miért nem volt jó?

Rengeteget beszélgetek mostanában anyukákkal és apukákkal, és olyankor rájövök, hogy mennyire félelmetesen hasonlóak a problémáink, kérdéseink, dilemmáink és mégis csak nagyon ritkán derül ez ki a számunkra! Persze hogyan is derülhetne ki? A játszótéren azokból a félmondatokból, amikor két szóváltás között a gyermekeinkért rohanunk, hogy nehogy a mélybe vessék magukat a mászókáról? Vagy az ovis szülőin, amikor a legtöbb szülői azért aggódik, hogy nehogy az Ő gyerekéről derüljön ki, hogy múlt hónapban bizony Ő öntötte a festés közben XY gyermek nyakába a színes vizet? 

Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk, hogy nem csak mi agyalunk azon, hogy jól csinálunk-e mindent, hogy nem csak mi bukunk ki néha egy-egy hisztitől! Bizony nem csak Ti nem tudjátok, hogy akkor mikor is kell megengedőnek lenni és mikor kell szigorúnak? Hogy a bünti célravezető lehet, de már az első percnél megbánjátok, hogy szigorúak voltatok, de adni kell a kemény szülőt, hogy a gyerek is elhiggye! Nem csak nálatok olyan az esti rutin mintha két igencsak csúszós angolnával kellene megküzdenetek a kádban, majd túlpörgött szeretetéhes, vízhiányos filozófussal a fektetésnél! Nem csak Ti kérnétek esténként egy kis szünetet és egy pohár bort! Nem csak Ti várjátok a nyári szünetet a nagyinál és nem csak ti bőgtök a gyerekszobában azután, hogy egy órája nincs otthon. Nem csak a ti gyomrotok ugrik össze ha egy gyanús köhögést vagy orrszipogást hallotok és nem csak a ti napjaitok vannak meglőve, ha betegen otthon van, hiszen olyankor mintha még lassabban telnének a percek és az órák. Nem csak nálatok esett már meg, hogy a hónotok alatt kellett hazacipelni a hisztiző gyereket, aki úgy vonaglott, mint egy fúria! És nem csak nálatok zeng olykor az egész ház, mert olyan, mintha a csemetétek nagyon nem beszélné a magyar nyelvet vagy éppen a fülén ülne, amikor szépen kértek valamit! Nem csak ti érzitek úgy, hogy egy guruló cirkusz az életetek, amiben ti vagytok a porondmesterek!

Azt gondoljuk csak nálunk történik ez, más családban biztosan minden rendben és flottul történik és amikor véletlen más előtt füle vagy szeme láttára "szerepelünk" le szülőként, úgy hisszük, hogy mindenki meg van győződve róla, hogy mi nem vagyunk teljesen normálisak.

Oké, páran biztosan vannak, akik valami hasonlót gondolnak, de higyjétek el, hogy a legtöbb ember fejében, aki maga is emberpalánták nevelésén fáradozik nap, mint nap, az fogalmazódik meg a fejében, hogy: De "jó" látni, hogy nem csak nálunk van ilyen!

Milyen jó lenne ilyenkor még több azokból az együttérző mosolyokból, amit az egyik szülő küld a másiknak, akárcsak Az éhezők viadalában a kultikus kézfeltartás: Látlak és tudom, hogy min mész keresztül

Hát ilyen szülőnek lenni. És ilyen az egyetemes szülőség, ami láthatatlanul összeköt bennünket, még akkor is, ha nem beszélünk róla és kevés időnk vagy alkalmunk van elmesélni egymásnak a hasonló élményeinket. 

Hogy miért is imádjuk a gyermekeinket egy percig sem bánva, hogy ők az életünk részei? Hogy miért lehet az, hogy egy kudarcba fullad nap után is képesek vagyunk az ágyaik felett állva lopva azt nézni, milyen békésen szuszog az az apró test, akinek mi adtunk életet? Hogy képesek vagyunk a szemeinket vörösre sírni, mert úgy érezzük, hogy mindent elrontottunk? Hogy miért lehet, hogy mégis minden nap tiszta lappal kezdünk és az undok ébredések ellenére is imádjuk őket?

Nem tudom és szerintem még senki nem találta meg a választ, talán azért, mert azokra az érzésekre, amelyek a gyerekeinkhez kötnek nem szavakban lehet felelni. Azt tudom, hogy bár minden család, minden szülő és gyermek más, ennek a fergetes vidám és néha örjítő cirkusznak a porondján mindannyian helyt állunk!

Ha tetszett, amit olvastál, akkor kövess Instagram-on ITT vagy Facebookon ITT ! 

A minap olvastam egy nagyon érdekes cikket olyan anyukákról, akik megbánták, hogy anyák lettek, mert úgy érezték még nem voltak elég érettek vagy felkészültek arra mivel jár a gyereknevelés. Komolyan elgondolkodtatott a bejegyzés és a hozzá érkező kommentek is. Leginkább ezért gondoltam úgy, hogy megírom ezt a posztot.

Én sokféle nézetet és hozzáállást szeretek meghallgatni, hiszen tudom, hogy nem minden fekete és fehér. Mivel sokat foglalkozom a témával és pár éve én is az anyukák táborát népesítem, foglalkoztat minden gondolat, félelem és dilemma, ami az édesanyákat érinti.  Szeretem megismerni és megérteni az anyukák gondolatait, hiszen nem egyszer tanulhatok ezekből. Bízom benne, hogy az én soraim is megértésre és elfogadásra találnak majd.

Bár sosem éreztem úgy hogy megbántam volna, hogy gyerekeim születtek, nem csinálnám vissza, de tény - hogy bármilyen nagy ajándék is - nem voltam felkészülve arra, hogy első körben ikres anyuka legyek.  És sajnos ikres anya túlélési vagy egyáltalán anya túlélési tanfolyamot sem hirdettek akkoriban! 

Nagyon sokat tanutam magamról az elmúlt három év alatt és ahogy voltak/vannak boldog pillanatok, úgy a mai napig akadnak lehetetlennek tűnő kihívások is. Nem kevés. Folytak már az arcomon örömtől sugárzó könnyek és  csüggedtségtől, kétségbeeséstől átitatottak is. A gyereknevelés megmutatta a legjobb és a legrosszabb oldalamat az elmúlt időszakban. Megerősített sok mindenben, más dolgokban pedig borzasztóan elbizonytalanított.

Nem hiába az anyukák csoportja az egyik legnépszerűbb célközönség manapság. Hihetetlenül szomjazzuk a kis elzárt világunkba az újdonságot a hétköznapok színesítésére szolgáló dolgokat a megerősítést és a visszacsatolást, hogy jók vagyunk és akkor is jól csináljuk, ha nem vagyunk ebben mindig olyan biztosak.

Igen, még akkor is, ha a kádban sírunk hosszú percekig, mert a mai felfogásoknak és kommenteknek hála, meg vagyunk győződve arról, hogy elrontjuk és tökéletes lelki roncsot csinálunk a gyermekeinkből. Hogy megszállottan bújjuk a szakkönyveket és fórumokat arra a kérdésre keresve a választ, hogy mit csinálunk rosszul!

Nem hiába, anyukás fórumok bekezdései nagy százalékban kezdődnek ezzel a mondattal: Kérlek segítsetek szerintem nem jól csinálok valamit a gyermekemmel, mert...

Mint ahogy korábban, most sem szeretnék tanácsot adni vagy megmondani a tutit, hogyan lehet jól gyereket nevelni, mert én sem tudom. Sokszor megosztom veletek a blogon, hogy mit és hogyan csinálok a lányokkal, de sok-sok dologban én is tanácstalan vagyok.

Aki lát bennünket - és kérlek ne higgyétek, hogy az a teljes sztori, amit a közösségi médiában láttok, de ez egy következő téma  -  mindig azt érzékeli, hogy van két cuki kislányunk, ami még ráadásul dupla cukiság faktor, hogy még ikrek is! Ne értsetek félre, persze, hogy cukik a lányok, de az ugye lejön a néha ironukus humorom mögé bújtatott Facebook szösszenetektől, hogy nem csak, hogy nem unatkozunk egy pillanatra sem mellettük,  de van, hogy ők is elviselhetetlenek és mi is azok vagyunk, hogy zeng tőlünk az egész ház és olyan az életünk, mint egy cirkusszal kombinált komédia.

Régebben borzasztóan rosszul éreztem magamat emiatt, furdalt a lelkiismeret. Akkor én nem is szeretem a gyerekeimet igazán, ha nem élek meg minden percet napfényesen? Ha néha robbanok és kiabálok? Akkor már nem is vagyok laza vagy jófej anyuka, ha szigorú vagyok és behajtom a büntetéseket, amiket korábban kiszabtam? Nem vagyok anyának való, ha saját magamat is szeretném megőrizni és nem mindig minden pillanatot a gyermekeimnek áldozni? Ha olykor örülök egy-egy gyerek mentes kiruccanásnak? Hát milyen anyuka vagyok én?

Mert mi anyukák képesek vagyunk a világ végéig is elmenni, ha ott található az a dolog, amire a gyermekünk vágyik, természetesnek érezzük, hogy egész éjjel ébren őrködünk a beteg gyermekünk ágya mellett, hogy minden galibára azonnal tudjuk a választ, hogy mindig azt szeretnénk, ha Ő jól érezné magát és kiegyensúlyozott, boldog gyerek válna belőle. 

Ha nincs velünk Ő forog a fejünkben, amikor alszik alig várjuk, hogy végre felébredjen és újra együtt legyünk. A boldogságától sírni tudunk és úgy egyáltalán mindenen meg tudunk hatódni vele kapcsolatban. 

Ezt szeretnénk, erre vágyunk, mert mi vagyunk a szülei és ez a feladtunk. Szinte megfeszülünk annyira igyekszünk. De közben olykor nagyon kevés visszacsatolás érkezik a gyermektől afelől, hogy ez jó, jó neki, amit csinálunk. Jó, hogy mi vagyunk az anyukája. Jó anyukák vagyunk.

És hát lássuk be, én sem reménykedek abban, hogy a lányok így három évesen egyik reggel felébredve odacammognak hozzám és azt mondják: Hálás vagyok neked édesanyám, hogy minden nap adsz nekem reggelit, kimosod a ruháimat és minden nap időre odaérsz az oviba, itthon pedig játszol velem, gondoskodsz rólam, megtanítasz nekem sok mindent és vigyázol rám folyton-folyvást, akkor is, amikor éppen csukva van a szemed!

Nem fogják ezt mondani, tudom. Ez természetes. Helyette ott vannak a puszik és ölelések, amivel igyekszem töltekezni, amit úgy szomjazom néha, mint aki hetek óta a sivatagban gyalogol. Mert az is természetes, hogy a világ összes munkája közül talán az anyaság az egyetlen amiért nem, hogy fizetés nem jár, de olykor a magabiztosságot és a sikert jelentő elismerés sem.

Szóval teljesen érthető szerintem, ha néha bezárkózol a fürdőbe és úgy csinálsz, mintha nem hallanád a téged kereső hangokat pár perc szünetre vágyva ebben a forgatagban, megértem azt is, ha olykor elvonultan üvöltesz egy-két diszkrétet és azt is, ha egyes reggeleken még legszívesebben beleolvadnál az ágyneműbe azt játszva, hogy nem vagy ott, hiszen nagy valószínűség szerint kezdődik egy újabb kihívásokkal teli nap.

Megértem, hogy sokszor bizonytalan vagy és néha saját magadat utálod a legjobban a hibáidért. 

Megértem, hogy vágysz néha rá, hogy ismét egy kicsit önálló és szabad legyél és ezt érezhesd anélkül, hogy lelkiismeret furdalásod lenne, hiszen ha kimondanád azonnal rád sütnék, hogy nem vagy anyának való.

Megértem, hogy mindannak ellenére, hogy néha iszonyatosan eleged van és világgá mennél még szeretheted teljes szívedből a gyerekeidet. 

Megértem, hisz az anyaságod egy szerep - az összes közül talán a legnehezebb -,  amire senki sem tudott felkészíteni.

Egyszerűen csak megértelek téged!

És szerintem sokan járunk még ebben a cipőben!

Nem rendelkezem a Dalai láma bölcsességével, tudásával és élettapasztalatával sem az egyszer biztos, ebben a bejegyzésben viszont összegyűjtöttem pár pontban azokat a dolgokat és tapasztalatokat, amit a húszas éveimben megtanultam.

1. Nem szabad feladni, de még félbehagyni sem!

Sohasem vágtam bele egy külföldi tanulmányútba, nem voltam több hónapot egy idegen országban, hogy tapasztalatokat gyűjtsek. Nem érzem fájdalmas hiányát ennek az élménynek, de sokszor elgondolkozom, hogy mi lett volna, ha...

Sokáig nem mertem belevágni új élményeket ígérő lehetőségekbe és inkább kifaroltam azokból a helyzetekből, ahol egy kicsit több bátorságra vagy kitartásra lett volna szükségem. Bele sem vágtam vagy félúton abbahagytam, mondván: "Ez nekem úgysem fog sikerülni!"

A mai napig sokszor érzem, a bátortalanság kedvemet veszi, hogy belevágjak valamibe, de mostanában már nem hagyom magamat! Ilyenkor gyorsan megteszem azokat a kezdő lépéseket, melyből már nem lehet visszakozni és, ha nem is úgy sül el a dolog, ahogy reméltem, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam!

A másik dolog, amit fontos észben tartani és én sokszor mantrázom is magamnak: Ha egy ajtó bezárul, egy másik valahol kinyílik! Érdemes mindig nyitott szemmel járni és nem félni attól, hogy zárt ajtóba ütközhetünk... ha mégis így adódna, akkor egyszerűen irány a következő kilincs vagy az ablak!

2. Éppen elegendő erőm van!

Sokszor éreztem és érzem azt, hogy nem bírom, nem megy tovább, feladom! Akár hiszitek, akár nem, mindig van bennünk annyi erő, hogy újra és újra felálljunk és még ki is kapaszkodjunk egy-egy mélyebb gödörből, ha arra van szükség. A rossz időszakok hozzátartoznak az életünkhöz és hiszek benne, hogy meg is erősítenek minket. Az egyik bevált ötletem ezekben a helyzetekben, ha a tükörbe nézve, hangosan biztatom magamat: "Nyugi nem lesz semmi baj, meg tudod csinálni!"  - képzeljétek közben azt, hogy Ti vagytok Rocky Balboa és egy durva ellenfelet kell most legyőznötök… ugye halljátok a háttérben a film zenéjét is? Ta-ta-ta-ta…

+tipp: Ha nagyon kilátástalannak érzitek a helyzeteteket, akkor akár erővel is, de űzzétek el a rossz és negatív gondolatokat és vegyetek számba minden olyan dolgot, amelyek pozitív energiával és erővel töltenek el/ fel benneteket. Én ezt pozitív "nitró"-nak hívom! 

3. Minden meglesz időben, avagy minden úgy lesz, ahogy a legjobb!

Idősebb rokonunk szokta nekünk gyakran mondogatni ennek a mondatnak az első felét, és iszonyatosan sokszor az eszembe jut, amikor úgy érzem, hogy valami csak nem akar sikerülni, vagy akadályokba ütközök. Megrögzötten hiszek abban, hogy minden okkal történik és végül minden úgy alakul, ahogy annak lennie kell. 

4. Felesleges a múlton rágódni!

Még midig azt az átmulatott éjszakát vagy elszalasztott lehetőséget bánnod? Van egy rossz hírem, sajnos még nem találták fel az időgépet, így kizártnak tartom, hogy vissza tudnánk egyhamar menni az időben, hogy helyrehozzunk, vagy másképp csináljuk dolgokat a múltban. Ahelyett, hogy ezen agyalnál, nézz inkább előre és vedd észre az előtted álló lehetőségeket! Ha mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit és hogyan csinálnánk máshogyan a múltban, a ködös tekintetünktől nem fogjuk észrevenni, ha belebotlunk valami igazán jó dologba, ami előtt éppen most, a jelenben toporgunk. Tehát szem nyitva, múlt a sutba vágva! 

A múltban elkövetett hibáink és elszalasztott lehetőségek is hozzánk tartoznak, hozzánk tesznek. Nélkülük ma nem lennénk azok az emberek, akik vagyunk!

5. Gyereknek lenni bizonyos pillanatokban igazán felüdítő!

Élvezni azokat a dolgokat, amiket legutóbb óvódás vagy kisiskolás korodban csináltál, abszolút nem ciki szerintem. Leülni színezni  - főleg, hogy mostanában olyan sok menő felnőtt színező létezik –  mesét nézni a reggeli közben, beleugrani egy nagy pocsolyába, ha esik az eső, és néha még a régi macinkkal aludni, mind-mind olyan dolog, ami kicsit kiszakíthat minket a rohanó, felnőttes világból. Felejtsd el néha a dolgozatok és a projektek, a főnökök és a tanárok elvárásait és hívd elő a benned rejtőző gyereket. Ugye milyen jó volt, amikor még az volt a legnagyobb gondunk, hogy jön a délutáni alvás az oviban?

6. Nem szerethet minket mindenki, de ez nem is baj!

Mai napig nehéz leküzdenem azt a késztetést, hogy próbáljak mindenkinek megfelelni. Viszont mostanában egyre többször rá kell döbbennem, hogy ez lehetetlen, így könnyebben megy a "nemmegfelelés" és a „teszekránagyívbőlmitgondolnakmások”! Nem lehetek szimpatikus mindenkinek és ez valahol, így is van rendjén. Nem vagyunk egyformák, így mindig lesznek olyan emberek, akiknek nem lesz szimpatikus a megjelenésünk vagy a világról alkotott képünk, de halál unalmas is lenne, ha mindenki ugyanúgy gondolkodna és értékelne dolgokat, mint ahogyan mi! Csináld azt és úgy, amitől Te jól érzed magadat a bőrödben, akik ismernek és szeretnek, így fognak elfogadni. Jó pár felesleges és fárasztó körtől fogod magadat megkímélni, ha nem akarsz mindenáron bevágódni mindenkinél, akivel csak kapcsolatba kerülsz az életben.

7. Ne feküdj le haraggal!

Nagymamáink legtutibb házassági ötletei közé tartozik ez a mondás és bár néha nehéz betartani,  abban biztos vagyok, hogy  felesleges a haragot, bosszúságot és a negatív gondolatokat olyan sokáig tartogatni magunkban, hogy napokig érezzük vállunkon a súlyukat. Írjuk le, beszéljük meg, válasszuk bármilyen módját, de adjuk ki magunkból a rossz érzéseket. Kár lenne apróságok miatt napokig rosszul éreznünk magunkat a bőrünkben vagy némasági fogadalmat játszva elmenni a másik mellett sértetten. Vágjuk sutba a büszkeségünket, ha arról van szó és béküljünk!

Párkapcsolatban különösen jól eső érzés egy nagy vita után szavak nélkül összebújni, vagy nevetni, hiszen ki emlékszik már arra, hogy miért is vitáztunk?

8. Ez az én testem, így szeretem és védem!

Nem feltétlenül a titkon elfogyasztott esti csokikra gondolok, bár ez is erősen hozzátartozik a témához, hiszen, ami 18 éves koromban még nem sokat dobott a mérleg nyelvén, azt most rögtön megmutatják a plusz kilók és a narancsbőr. Huszonévesen fokozottan fontosnak tartom, hogy tiszteljem  - ne ártsak egészségkárosító dolgokkal - és óvjam - rendszeresen vegyek részt orvosi szűrővizsgálatokon - a testemet. Mindezek mellett pedig legyek annyira büszke magamra és a csomagolásra, melyben élek, hogy nem beszélek magamról lealacsonyítóan és kishitűen.  

9. Ha én nem állok ki magamért, senki sem fog!

Sokáig problémám volt, hogy bármi vagy bárki bántott, a konfliktusok elkerülése érdekében inkább hallgattam és tűrtem, reménykedve, hogy majd megoldódik a dolog. Dehogy oldódott és még emésztettem is magamat napokig a rossz érzés miatt. Amikor ott a helye és ideje igenis nyissuk ki a szánkat a saját védelmünk érdekében, mert, ha csak nem fogadunk állandóra egy védőügyvédet magunk mellé, senki sem fogja megtenni ezt helyettünk!  

Eleinte nehéz lehet hallatni a hangunkat és talán teljesen távol is áll tőlünk, de higgyétek el, egy-egy „védelmi” beszéd után, sokkal jobban fogjátok magatokat érezni a bőrötökben!

10. A család tényleg fontos!

Kamaszként néha cikinek és talán titkolni valónak érezzük, ha  - alkalomadtán - az anyukánk ölelése után vágyunk, honvágyunk van esetleg a szüleink segítségére szorulunk, hiszen ebben az időszakban pont arra törekszünk, hogy eltávolodjunk a szülői háztól és önállósítsuk magunkat, ami rendben is van. Felnőttként viszont egyre erősödik a családhoz visszahúzó érzés és csak akkor érezzük igazán milyen jó, hogy körülvesz minket ez a közeg, amikor a suliból/munkából hazatérve, esetleg a havi családlátogatások alkalmával az otthoni húslevest kanalazhatjuk vagy megkapjuk a napindító "Jó reggelt!" puszit. Lehet, hogy már felnőttünk, de ilyenkor még pár pillanatig újra gyereknek érezhetjük magunkat és bármilyen teher is nyomja a vállunkat, tudjuk, hogy még mindig ott vannak a szüleink, akikre bármikor számíthatunk.

11. A  hála és köszönet

Sokszor olvastam arról, hogy a fent említett szavak milyen nagy erővel bírnak, de egészen addig nem hittem ezeknek a fontosságában, amíg el nem kezdtem őket gyakran alkalmazni. Megköszönni a párodnak, hogy elkészítette a reggeli kakaódat, megköszönni a pizza futárnak a gyors kiszállást és a szomszédnak, hogy megtartotta az ajtót, amíg te bejutottál a lépcsőházba, semmiségnek tűnik, de a köszönet még több olyan helyzetet fog teremteni az életedben, amit megköszönhetsz.  Hasonló a helyzet a hála érzésével is. Aki olvasta a „Titok” című könyvet, tudja, hogy a kötetben különösen nagy hangsúlyt fektet az írónő arra, hogy esténként hála listát készítve még több pozitív dolgot hívhassunk be az életünkben. Nem írok listát, nem mantrázok elalvás előtt, de, ha valami jó dolog történik az életemben, nem felejtem el észben tartani, hogy milyen szerencsés is vagyok.

12. Nyitottnak és tántoríthatatlannak kell lenni! 

Az évek során sok gátlás rakódhat le ránk, amelyek sokszor megakadályoznak bennünket abban, hogy új dolgokra, kapcsolatokra, élményekre fogékonyak, legyünk. Lehet, hogy egy szerelmi csalódás miatt nem bízunk az emberekben, megeshet, hogy annyiszor égettük már meg magunkat, hogy félünk a tűztől és olyan sokan csaptak már be minket vagy csalódtunk, hogy mindenkihez és mindenhez kételkedve állunk.

Ha én az első biciklis balesetem után nem ültem volna többet a vasparipára, ma nem lennék nagyszerű élmények birtokosa, melyeket az erdei tekerések során szereztem a barátaim körében. Ha bezárkóztam volna, amikor csalódtam a szerelembe vetett hitemben, ma talán nem ismerném a férjemet és, ha engedném, hogy a másokba vetett bizalmam az első törésnél meggátoljon, hogy mást közel engedjek magamhoz, ma nem lennének nagyszerű barátaim.

Néha igenis ki kell nyitni újra azokat a láthatatlan kapukat, hogy esélyt adhassunk az új dolgoknak s még az is lehet, hogy kellemesen fogunk végül csalódni.

13. A kedvesség jó dolog, de sajnos nem mindig fizetődik ki! 

Néha sajnos muszáj bekeményíteni! Sokszor megesik velem, hogy jó pár évvel fiatalabbnak néznek ( jó persze az is vagyok még így is), mint amennyi valójában a tényleges korom, ezért egyértelműnek tartják, hogy naiv és tapasztalatlan is vagyok ez által. Sajnos előfordult már, hogy az egyik neves mobil szolgáltató irodájában szinte pultot borogattam, nem is kicsit halkan mondva: Engem ne nézzenek bolondnak! Nem vagyok ezekre a pillanatokra büszke, hiszen azt vallom, hogy kedvességgel és előzékenységgel többre megy az ember, de sajnos ez taktika nem mindig és mindenkinél válik be és akkor menthetetlenül át kell menni Hulk-ba. Olykor muszáj félre kell rakni a kedves énünket és bevetni az erélyes oldalunkat. Meglátjátok, ha eleinte nehezen is megy és talán bűntudatod éreztek miatta ( én mindig így vagyok, de ezt az adott szituációban leplezem) kifizetődő.

14. Ha foglalkozom magammal, azt nem csak én veszem észre

Ép testben, ép lélek. Ki ne ismerné a mondást? Egy fél órás olvasgatás egy nehéz nap után egy forró fürdőzés közben, egy tápláló arcmaszk, vagy egy csinos, új - és talán kicsit drágább ruha, mint, amit megengedhetnénk magunknak - mind-mind hozzájárulnak, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Nyugodtan legyetek önzőek magatokkal szemben és ne sajnáljátok azt a fél órás kellemes kocogást a parkban, amit ráérősen a fületekben egy megnyugtató vagy energiával tesztek meg. Nem kell, hogy folyton hajtson a tatár és a hétköznapok rengetek elvárása között elveszítsük magunkat. A magunkra fordított energia és idő mindig kifizetődő, amit nem csak mi, de a környezetünk is érzékelni fog.

15. A pillanatokat megélni 

A mának és az adott pillanatoknak élni abszolút nem sablonos életfelfogás. Sokszor beleesek abba a hibába, hogy az élményeket inkább fotózom, mintsem az adott pillanatban teljesen megélném azokat. Kapcsoljuk ki néha a mobilt és a fényképezőgépet, hiszen más módja is van annak, hogy megörökítsük az élményeinket.

 Ti mivel egészítenétek ki a listát?

Kövesd tovább az Anyabőrben blogot ITT és Instagram-on is ITT.